Muray Gábor írása a Mandiner hetilapban
Nyolcvan év nagy idő, történelmi hossz, olyan emberi távlat, amelynek kontúrjai olykor balladai homályba vesznek, máskor meg pengeélesek, mint a szeptemberi horizont. Szüleim éppen most töltötték be a nyolcvanat. A filmbeli Csutak Gergőt „alakító” csecsemő – akiről azóta semmit nem tudni – szinte egyidős velük, így hát nem tudom úgy nézni az Emberek a havason-t, hogy a filmben konzervált idő misztériuma ne rendítsen meg, hogy ne kerüljek még inkább a hatása alá, hogy a „kísértetiessé lett valóság várja a jelenést”, ahogy Balogh Gyöngyi és Király Jenő írja a filmidőről A magyar film műfaj- és stílustörténetében.
Szőts István babonákkal és tragédiákkal meghintett dél-erdélyi családi legendáriuma, a szentgyörgyvályai gyerekkor, a műkedvelő régész nagyapával töltött közös idő, a termőföldből minduntalan kiforduló csontok és leletek, a szakítás – vagyis az anyaországba költözés –, aztán a honvágy és Trianon fekélyes sebe… Szőts apjával szembefordulva sem katonatiszt, sem állami hivatalnok nem akar lenni, hanem olyan alkotó, aki ezt a szellemi örökséget, saját transzcendens életérzését ki tudja nyilatkoztatni. Keresi hozzá a médiumot, meg is találja: filmrendező akar lenni.
Első nagyjátékfilmje forgatásakor még csak huszonkilenc éves, de nem ismer megalkuvást,
szakít minden konvencióval, a harmincas évek szórakoztató stúdiófilmjeinek hagyományával. Terepen – a Gyilkos-tó feletti hegyekben – forgat a maroknyi stábbal. A felhők feletti havas az emberrel egyenrangú főszereplő, az „aranykor” kozmikus egységének metaforája. Az ősidill, amelyben ember, természet és természetfölötti olyan kozmikus egységében működhet, amit csak a civilizációs bűnök – a kapzsiság, az önzés és a kéjvágy – képesek tönkretenni.
A század első felének legnagyobbjaihoz hasonló bátorsággal használja a képi kifejezőeszközöket, a kreatív montázsokat, a fény-árnyék játékot, a profi főszereplők mellett amatőr mellékszereplőket alkalmaz, akik legtöbbször magukat alakítják. A velencei premier előtt maga ragasztja vissza a kultúrpolitikai nyomásra kivágott jeleneteket (toprongyos parasztok = rossz országimázs). Valóságábrázolásra való törekvésével, szociografikus érzékenységével és hihetetlenül erős atmoszférateremtésével az olasz neorealizmus előfutára lesz – ne feledjük, egy évvel a korszak alapművének, a Megszállottságnak a premierje előtt járunk –,
és a későbbi magyar filmes nemzedék példaképévé válik.